A tegnapi napon végigsöpört az közösségi média felületein és a sajtóban egy Novák Katalinos videó, amiben a tárca nélküli miniszter egész szürreális dolgokról beszél. Tekintettel arra, hogy a videó fő témái két olyan terület voltak – a nők és a munka – amelyek kiemelt témáim, muszáj vagyok reagálni. Kétrészes sorozatom első részében a videóban elhangzó gondolatok elemzését, második részében pedig a novákkatalini családmodell hibáit és veszélyeit fogom elemezni.

Sorozatom első részét olvashatjátok.

A videó maga egy rendkívül romantikus, ámde súlyosan valóságtagadó, önellentmondásos darab és ezt be is fogom bizonyítani. Nézzük hát mondatról, mondatra.

„Ne higgye el, hogy nekünk nőknek folyamatosan versenyeznünk kell a férfiakkal”:

Az égadta világon senki nem akar versenyezni a férfiakkal. Amikor a férfiak és a nők közötti béregyenlőség, vagy az üvegplafon a téma, nem a férfiakkal való versenyzés a kérdés, hiszen senki nem akarja legyőzni őket. Egy igazságos világ, egy igazságos bérezés a kérdés, ahol az ember munkájának anyagi megbecsültségét kizárólag a munkája által termelt érték határozza meg, nem az ember neme. Ebben a férfiak kizárólag viszonyítási pont, amely alapján kifejthető és kutatható, hogy mi a nők alacsonyabb bérének oka. Alapvető tévedés és a miniszterasszony által alá nem támasztott állítás, hogy itt bárki versenyezni próbálna.

„(Ne higgye el, hogy nekünk nőknek) legalább olyan beosztással, legalább akkora fizetéssel kell rendelkeznünk (mint a férfiaknak)”

Miközben a videó – ahogy azt később látni fogjuk – később megpróbál meggyőzni minket arról, hogy a családdal járó összes mindennapi teher magunkra húzása nem korlátozza a szakmai kiteljesedésünket (de), itt mégis arról próbál meg minket meggyőzni, hogy teljesen rendben van, ha szakmailag, anyagilag, egzisztenciálisan alacsonyabb beosztással, bérezéssel elegendő megelégednünk, mint amit a képességeink és tudásunk megengedne. Novák Katalin azt mondja, ne akarj főpénztáros vagy műszakvezető lenni, hiába vagy alkalmas rá, hiába érdekel az a pozíció, maradj „csak” pénztáros. De egyetlen jó indokot sem fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy miért. Sőt, igazából rossz indokot sem.

Fotó: Pixabay/Free-Photos

„Ne higgye el, hogy választanunk kell a gyermekvállalás és a komoly szakmai munka, felelősségteljes beosztás között”

De, kell. Még csak a harmadik mondatnál tartunk, de már nagyon durva valóságtagadásban van a miniszterasszony. Ha te vagy ott minden szülői értekezleten, óvodai/iskolai ünnepségen, ha te maradsz otthon mindig a beteg gyerek mellett, ha te mész ápolásira a demens apósodat ápolni, ha te esel ki a munkaerőpiacról 3 évre (!) a gyermekvállalás miatt, akkor te nem fogod elérni a saját potenciálodat, nem fogod elérni azt a szakmai munkát és beosztást, amire a képességeid és tudásod feljogosítanának. Egész egyszerűen azért, mert meg fogod kapni a „nem megbízható munkavállaló” pecsétjét, te leszel az egyik kolléga, akire „nem lehet biztosan támaszkodni”. És ha ez nem is jár az elbocsátásoddal, de az előléptetések el fognak maradni.

„Ne higgye el, hogy nem dönthet szabadon”

Valóban? Hol beszélhetünk szabad döntésről, amikor elképesztő társadalmi nyomás löki a családokat arra, hogy ne az apa kéredzkejen el a munkahelyéről a szülőire, vagy ne az apa vonuljon el 2 évre fürdetni meg etetni a saját apját? Egy anyát számonkérnek, ha nincs ott a kisfia karácsonyi ünnepségén. És egy apát? (Miközben azért az apáknak a többsége is egyre inkább vágyik arra, hogy ott lehessen, csak ugye a társadalmi- és munkáltatói nyomás őket meg nem engedi).

„Ne higgye el, hogy egy nő nem élheti meg úgy a kiteljesedését úgy, hogy sokgyermekes anyaként „csak” a családjának él”

Csak hogy ilyet senki nem állított. Azt, hogy ez a családmodell veszélyes, ellenben azt állítom és a sorozat második részében ki is fogom fejteni.

„A döntés a mi kezünkben van”

Nem, nincs. Azért a nő fog kiesni a munkából, mert egyrészt valószínűleg alapvetően kevesebbet keres, így az, ha ő adja fel a munkát, kevésbé viseli meg a családi kasszát, mintha a férj tenné meg, másrészt meg iszonyatos a társadalmi nyomás, hogy a nő lépjen ki a saját szakmai életéből a család érdekei miatt. Kevés olyan anyós van, aki komoly családi konfliktus, sőt, egyes esetekben éveken át tartó érzelmi terror nélkül elviselné azt, hogy a fia maradjon otthon GYED-en, ameddig a menye visszamegy dolgozni. Csak így egy példának arra, hogy mennyire is van a mi kezünkben a döntés. (Abba már bele se megyek, milyen nehéz olyan partnert találni, aki hajlandó lenne a társadalmi nyomás ellenében GYED-re vonluni, mondjuk egy évre).

„Nehéz azt kimondani, hogy valakivel egy életre szóló házastársi szövetséget kötünk”

Nem, nem az. A nehéz megtalálni azt, akivel ezt aránylag biztonságosan ki lehet mondani.

„A gyermekáldásra sem könnyű igent mondani, hiszen az lemondással és áldozatvállalással is jár”

Nem, nem az. A nehéz azt meghatározni, hogy mi az a minimum, aminél kevesebbet nem tudok elviselni, hogy megadjak a gyermekemnek és hozzá előre 25 évre látni, hogy mi az amit garantálni tudok, beleszámítva világgazdasági válságokat, kormányzati döntéseket, családi tragédiákat. Az a nehéz.

„Nem könnyű nap mint nap gondoskodni egy családról úgy, hogy közben van egy munkánk, szerencsés esetben hivatásunk is”

Valóban. Mennyivel könnyebb lenne, ha a gondoskodás rész osztott lenne a két szülő között. Tudja kedves miniszterasszony, arról a családmodellről beszélek, amely ellen olyan aktívan kampányol 10 éve az Ön pártja. Arról a családmodellről beszélek, amelyet nagyjából minden családpolitikai döntésük nehezít, ellenmotivál.

Fotó: Unsplash/Joseph Gonzalez

„Meggyőződésem, hogy nekünk, nőknek annyi erő adatott, hogy mások terheit is képesek vagyunk átvenni”

Az, hogy valamire képes vagyok, nem jelenti azt, hogy meg is kell tennem. Ez a mondat tipikus előszobája a „mártíranyu” jelenségnek, amely iszonyatosan ártalmas az anyára, a gyerekre, az apára, lényegében a család egészére. A terheket megosztani kell a családban és nem rátolni mindent egy szereplőre. Bár alapvetően – nagyon minimális szinten – egyetértek azzal, hogy a férfiak és a nők közötti különbségeket ki kell aknázni (amit egyébként pont Novák Katalin nem gondol komolyan, ahogy azt később látni fogjuk), de van egy csomó nemsemleges feladat egy családban, amely a nőkre van tolva. Pl. tanszervásárlás, ablakpucolás. Könyörgöm, hányan láttuk már, hogy egy nő azért vesz ki szabadságot, hogy meg tudja csinálni a tavaszi nagytakarítást, vagy karácsony előtt szabira megy, hogy el tudja készíteni a karácsonyi menüt?

„Éljük meg a nők és férfiak közötti különbségből adódó összhang szépségét és lehetőségét”

Éljük! Mennyivel praktikusabb lenne, ha nem a 60 kilós anyuka vonulna el két évre ápolási díjra, hogy ellássa, fürdesse, kezelje a 110 kilós apósát, hanem a 90 kilós férj! Miért érzem úgy, hogy ebben a pillanatban Novák Katalin már visszakozna ettől a mondattól.

„Merjünk ott jelen lenni, ahol senki, ott, ahol senki más nem helyettesíthet bennünket”

Szerintem még nem volt nő a világtörténelemben, aki kiszaladt volna a szülőszobáról a vajúdás kezdetén, hogy „apjuk, ezt a szülést csináld már meg inkább te, én nem merem”. Azok a helyszínek, amelyekről Novák Katalin beszél, valójában nagyonis olyan helyszínek, ahol a nők helyettesíthetőek. Ilyen például a kísérőszülőség az osztálykiránduláson, a családtag széke a kórházban, a pelenkázóasztal melletti pont vagy az uzsonnacsomagolás reggel hatkor.

„Örüljünk, hogy megadatott nekünk a szeretet és a másokról való gondoskodás szépsége”

Csakhogy ez nem csak a nőknek adatott meg. Iszonyatosan sajnálom Novák Katalint, ha az ő életében lévő férfiak részére nem adatott meg a szeretet vagy a gondoskodás képessége.

A gondoskodás romantikájának hazugsága

Az egész videó romanticizálja a gondoskodást. A gondoskodás ötlete egyébként valóban rendkívül romantikus, de a gondoskodás hétköznapi valósága nem az. A gondoskodás hétköznapi valósága jelentheti egy szeretett szülő szarból való kimosdatását, péppel való etetését is, ami nem csupán nem romantikus, de érzelmileg és mentálisan iszonyatosan megterhelő. A gondoskodás része végignézni, ahogy a csecsemőd megpróbálja magáról lerúgni a csipőjének a helyretételéhez szükséges bőrszíjat, ami hetekig, hónapokig korlátozza a mozgásban. A gondoskodás része a nyilvánvalóan fájdalomtól szenvedő gyermekedbe felhelyezni a végbélkúpot, miközben sikít és sír. A gondoskodás része vasárnap délután az ügyeletre rohanni, miközben dől a hobbiasztalos férjed kezéből a vér. A gondoskodás része heteken keresztül nézni, ahogy a végstádiumú rákos nagymamádból elszáll az élet és csontvázzá rágja le a betegség. Végignézni, ahogy a saját apád nem ismer meg, halucinál és az egykor erős férfi képtelen saját magát ellátni a legalapvetőbb szinten is. Ezek nem romantikus dolgok. Ezek fájdalmas, érzelmileg, mentálisan, fizikálisan megterhelő dolgok. És a NER, a NER által erőltetett családmodell azt várja el tőlünk, nőktől hogy ezt egyedül, mosolyogva, a gondoskodás romantikáját magunkhoz ölelve csináljuk végig. Egyedül. Elrejtve minden fájdalmat, szenvedést és küzdelmet, beáldozva mindent. Igen, ezeket a dolgokat meg kell csinálni, de a családnak, mint egységnek kell megtennie, ahogy az áldozatokat (pl. egy előléptetés csúszását, vagy elengedését) is a családnak, mint egységnek kell bevállalnia.

Fotó: Pixabay/truthseeker08

A mosolygós, vígkedélyű, a család hétköznapi üzemeltetésének fájdalmait és terheit a színfalak mögé rejtő 50-es évek amerikai női ideálját másoló kép egy hamis és fenntarthatatlan illúzió, ebbe belepaszírozni a magyar családokat történelmi bűn és a magyar családok folyamatos és tudatos traumatizálása. Egy ilyen családmodellt a nők elsöprő többsége nem fog vállalni és bár lassan, de a férfitársadalom egyre nagyobb része sem kíván ilyen családmodellben élni.

Borítókép: Unsplash/Josh Appel