Milyen kihívások elé néz a magyar agrárium munkaerőpiaca? – Szakadékok és kilátások

A magyar agrárium munkaerőpiaca nem munkaerőhiánnyal küzd, hanem képesség-, tőke- és átmenetkezelési válsággal. Ebben a blogposztban azt vizsgálom, hogy milyen okok vezetnek ehhez, valamint azt, hogy ez milyen kihívásokat állít nem csak az agrárium, de a társadalom egésze elé.

Az 1900-as években bekövetkezett technológiai fejlődés és a történelmi viharok fundamentális átalakulást hoztak – sok más országhoz hasonlóan – a magyar mezőgazdaságban is. A tulajdonosi viszonyok és az egy gazdálkodó kezében lévő földterületek méretei átalakultak, ahogyan az is, hogy kik dolgoznak a földeken vagy az állatokkal. Miközben a múlt század elején alig – vagy leginkább semennyire sem – volt a magyar agrárium asztalán a gépesítés, addigra ma már elképzelhetetlen a piacra szánt, versenyképes termelés nélküle.  Ha meg akarjuk érteni, hogy az alig 100 év alatt történt változások mekkora vihart kavartak, elég két számot ismernünk: míg az 1900-as évek elején az aktív, dolgozó magyar lakosság közel 60%-a a mezőgazdaságban dolgozott, mára az a szám 4,4%. De az átalakulás nem csak a munkaerő létszámát, vagy az aktív lakosságban betöltött arányát érintette: jelentősen más képességekkel és tudással rendelkező dolgozókra van szüksége az ágazatnak. A munkaerőpiac átalakulása sokszor hirtelen volt és egyáltalán nem volt fájdalommentes.

Miközben 2026-ra a gépiesítés már nem kérdés, a radikális átalakulás nem állt meg. Az automatizáció és a robotizáció a termelés olyan területeire is betör, ahová akár 10-15 évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna. Az IoT és a mesterséges intelligencia úgy foglal helyet az agrártermelés asztalánál, mintha mindig is idetartozott volna, olyan szakmákat téve elavultá, amelyek kevesebb, mint 50 évvel ezelőtt jelentek csak meg.

De milyen kihívásokat rejt ez az agrárium munkaerőpiaca számára?

A szakadék

Az agráriumot érintő technológiai fejlődés minél intenzívebb, annál inkább eredményez szakadékot a mindekori munkaerő-kínálat és a munkaerő-kereslet között. Ez mindig ahhoz vezet, hogy az ágazatban egyszerre lesz jelen a munkanélküliség és a munkaerőhiány, mivel a munkát keresők képességei, végzettségei, sőt, sok esetben egészségi állapota egyszerűen nem felel meg azoknak a feltételeknek, amelyekre a gazdálkodóknak, munkáltatóknak szüksége van.

Klasszikusan ilyen a speciális vezetői engedélyek, jogosítványok megléte sok gép kezelésénél: ameddig egy-egy feladatot korábban 20 betanított munkás végzett el, ez a feladat átkerült gépekre, amelyek speciális jogosítványt igényelnek, viszont mindössze egy emberre van szükség a 20 helyett. Persze van esély arra, hogy az adott 20 ember közül kerüljön ki az az egy, de ehhez komoly akadályokat kell leküzdeni. A legtöbb vezetői engedély megszerzéséhez 8 általános (régi nevén elemi) megléte szükséges, amely a legkevésbé képzett dolgozói rétegben messze nem annyira értelemszerű, mint azt a társadalom többsége gondolná. Emellett bármely kategóriára jogosítványt szerezni kifejezetten költséges, amelyre a legritkább esetben van az érintett társadalmi csoportnak elérhető erőforrása. Ennek köszönhetően lesz 20 munkanélkülink és egy betöltetlen álláshelyünk.

De a sima, speciális végzettséget nem igénylő betanított munka is egyre inkább érintett a jelenségben. A tenyésztett állatokat és a termesztett növényeket egyre drágább, bonyolultabb és érzékenyebb eszközök veszik körbe a termelés optimalizálásához. Ezeknek az eszközöknek a kezelése ugyan nem feltétlenül igényel speciális végzettséget, de sokkal magasabb alapvető képességeket igényel, mint ugyanezeknek a feladatoknak az ellátása akár csak 25 évvel ezelőtt. Ez eredhet abból, hogy az adott rendszer nem magyar nyelvű, ezért a használata legalább egy A1-es szintű angol vagy német nyelvtudást igényel, eredhet abból, hogy érzékeny, ezért kifejezetten fejlett finommotorikus képességeket igényel, esetleg sok szenzorral dolgozik, ezért a feladatok elvégzéséhez már nem elegendő a monotonitás-tűrés és a jó fizikum, de fejlettebb logikai képességeket és hosszabb és erősebb fókuszt igényel a körülöttük lévő munkavégzés. Ez is ahhoz vezet, hogy sok ember már nem alkalmas ezeknek a munkáknak az elvégzésére, miközben a gazdálkodók munkaerőhiánnyal küzdenek.

A folyamat ráadásul öngerjesztő. A konstans munkaerőhiányt egyre több cég az emberi munkaerő gépi kiváltását célzó beruházásokkal kezeli, amely rövid távon a problémát megoldja, ráadásul a termelés hatékonyságát is növeli, azonban újabb csoportok számára teszi elérhetetlenné a munkavállalást az ágazatban, miközben újabb munkaerőhiányt gerjeszt. Tehát kimondhatjuk: az agráriumban a technológiai fejlődés nem megszünteti a munkaerőhiányt, hanem képességhiánnyá alakítja át. Ráadásul mindezek a folyamatok a kisebb, ilyen beruházások kigazdálkodására nem képes gazdálkodókat kiárazzák a piacról, valamint egy jelentős társadalmi réteget tartós, sőt, akár végleges munkanélküliségre ítél, mert az agrárium eddig is a legutolsó védőhálók egyike volt a legalacsonyabb képességű aktív népesség számára munka biztosításában.

Nem nehéz látni, hogy mindezek a folyamatok össztársadalmi beavatkozást igényelnek. Ez az agrárium, mint ágazat gazdasági fenntarthatósága, az agrárium munkaerőpiacának egészsége, az agrárhagyományok megőrzése és az agrárium (egykori?) dolgozóinak szociális védelme – amely a társadalom egészének egészsége szempontjából is fontos – miatt is kiemelt cél kell, hogy legyen. Az oktatás, képességfejlesztés, és foglalkoztatás szempontjából kritikus az agráriumban dolgozók és az ott foglalkoztatók közösségbe szerveződése, képviselve minden fél érdekeit. Ez tudja megteremteni az intézményrendszert a fenntartható foglalkoztatottság, az agrárkarrier márkaépítése és a megbízható munkaerő-utánpótlás kiépítésére. Ezek pedig elengedhetetlenek a szakadék szűkítése szempontjából.

A kishalak és az örökség

Az agráriumban egy másik szakadék is létezik, ez pedig a kis területen (5-30 ha)/kis állatállománnyal gazdálkodók és a nagy üzemek közötti szakadék. A kisebb gazdálkodóknál jelentkező profit kisebb beruházásokat tesz lehetővé, ráadásul sok, hatékonyságnövelő beruházás nem is éri meg kisebb területen, kisebb állatállománnyal.

Emiatt viszont a kistermelők, sok esetben családi termelők nyeresége folyamatosan leszakad a nagyüzemektől, bizonyos esetekben – növekvő tendenciában – pedig egy az egyben kiárazódnak a piacról: nem tudják olyan áron adni a portékájukat, hogy az versenyképes legyen az üzemi termelőkkel. A kisgazdaságok versenyhátránya tehát nem elsősorban hatékonysági, hanem méret- és tőkehozzáférési kérdés.

Ez sok esetben a családi gazdaságok megszűnését eredményezi, legtöbbször akkor, amikor az idősebb generáció a fiatalabb tagjai számára szeretnék életkoruk előrehaladott állapota miatt átadni a stafétát – pontosabban a gazdaságot. Ezek a fiatalok látták a csökkenő profit miatt elérhető egyre kisebb jövedelmet, a fennmaradásért, le-nem-szakadásért folytatott szélmalomharcot már gyerekként, ezért a legtöbben már pályaválasztáskor egészen más irányba orientálódtak. A kontinuitást az is nehezíti, hogy mivel ezekben a gazdaságokban nem tudnak a legmodernebb módszereket használni, ezért érezhető, hogy onnan indulnak, hogy nem célozhatják meg a szakma csúcsát, az egyre inkább idejétmúlttá váló gazdálkodási módszerek pedig szakmai kiteljesedés szempontjából sem vonzóak a feltörekvő generációknak.

Új szereplők sem lépnek be az örökösök helyére: az agrárium, mint szakma márkája hosszú ideje nagyon gyenge, így aki családilag nem ebből a területből érkezett, az még kisebb eséllyel fog erre a pályára lépni.

A családi gazdálkodók viszont nem értelmezhetőek tisztán gazdasági szereplőként. Az agrárium ugyanis nem csupán gazdasági ágazat, hanem identitásképző is: a családi gazdaság hátrahagyása, örökös nélkül maradása nem csupán egy gazdasági esemény, hanem érzelmi is olyan módon, amely nem sok másik szakmai területen van jelen. Emellett a családi gazdálkodók sokkal erősebben képesek őrizni az agrárhagyományokat. Arról nem is beszélve, hogy a családi gazdálkodók életben tartanak helyi közösségeket és helyi ellátási láncokat a vetőmag/takarmánybeszerzéstől a növényvédő szereken át a logisztikát illetően a gépek karbantartóikig – a nagy üzemek velük szemben sokkal jellemzőbben használják a globális ellátási lánc szereplőit. Emellett a kisebb skálán történő termelés alkalmasabb a betegségek elterjedésének megelőzésére, a betegségek lokalizálására és a robusztusabb génállomány megőrzésére/kiépítésére ezzel növelve a helyi élelmiszerbiztonságot. Nem nehéz látni, hogy ha egy telepen egy betegség megjelenik, nem mindegy, hogy 600 vagy 20 000 állatot kell leölni. Különösen fontos látnunk ennek jelentőségét mindössze pár évvel azután, hogy egy pandémia világszinten rekordgyorsasággal zilálta szét az ellátási láncokat, illetve, hogy a világon több fegyveres konfliktus fenyegetett azzal, hogy akár egész kontinens nézhet szembe éhezéssel – gondolva itt kiemelten arra, hogy az orosz-ukrán háború mennyire komoly riadalmat keltett Afrika gabonaellátása tekintetében.

Ki kell mondanunk tehát: a családi gazdaságok nem pusztán gazdasági szereplők, hanem szociális védőhálók, identitásképző közösségek és a helyi ellenállóképesség pillérei.

A megoldás itt is a kollektív cselekvés: a nagyüzemi szereplőkkel akkor tudják felvenni a kis- és közepes gazdálkodók a versenyt, ha közösen cselekszenek: legyen szó közös gépbeszerzésről, többszereplős foglalkoztatásról (pl. több munkáltató közösségben foglalkoztatja a dolgozókat – ezzel számukra is kiszámíthatóbb, megbízhatóbb és kevésbé sérülékeny pozíció épül ki) közös szolgáltatások kiépítésével, vagy azokra szóló közösségi előfizetéssel (pl. betegség-, kártevő-, hasznos rovarállomány- vagy éppen időjárásfigyelés), közös beruházással (pl. öntözőrendszerek kiépítése).

Egyértelmű, hogy a kis- és közepes gazdálkodók csak kollektív cselekvéssel képesek csökkenteni a technológiai és munkaerőpiaci szakadékot. A közös foglalkoztatási, képzési és beruházási modellek nem alternatívák, hanem feltételei a fenntartható agrárfoglalkoztatásnak, ennek az ösztönzése pedig össztársadalmi érdek.

Mindezek persze a legritkább esetben magyar sajátosságok.

A képességek szerepe a munkanélküliség és a munkaerőhiány együttes jelenlétében?

Az ILO egy 2019-es tanulmányában így fogalmaz: „A villámgyorsan változó munkaerőpiac – amelyre hatással van a technológiai fejlődés, a globalizáció, a demográfiai változások és más megatrendek felhívják a figyelmet az egyre növekvő készségszakadékra és sürgeti a rendszerszintű változások bevezetését.”

A technológiai fejlődés egyre több embert fog kiszorítani a munkaerőpiacról?

Szintén az ILO írta 2019-ben:

„A technológiai fejlődés – mesterséges intelligencia, automatizáció, robotizáció, – új munkahelyeket fog létrehozni, de azok, akik az átállás során elveszítik a munkahelyüket sok esetben a legkevésbé felkészültek arra, hogy az új lehetőségeket megragadják. A ma képességei nincsenek összhangban a jövő munkahelyeinek szükségleteivel és a frissen szerzett képességek gyorsan meghaladottá válnak.”

Stephanie Steinmetz, az amszterdami egyetem kutatója a mezőgazdaságban dolgozók 46%-át „sérülékeny foglalkoztatásban” dolgozóként azonosította, ez messze a legmagasabb szám az összes létező szektor közül.

Kisgazdálkodás és családi gazdaságok szerepe az élelmiszerbiztonságban?

A FAO így fogalmaz: „A családi gazdálkodás kulcsfontosságú a globális élelmiszerbiztonság érdekében. A családi gazdaságokban termelődik a világ élelmiszerkészletének több, mint 80%-a, emellett a családi gazdálkodások kritikusak mind a vidékfejlesztés, mind pedig az ellenálló, fenntartható mezőgazdaság kiépítése szempontjából.” „

Betegség-kockázat az állatállományra a kigazdálkodónál szemben az ipari felhasználóknál?

Szintén a FAO fogalmazza meg: „a kisgazdaságok kevésbé sérülékenyek a jelentős járványokkal szemben, mint a nagyüzemi termelés.”

Ki kell mondanunk tehát, hogy szinte minden probléma, amivel a magyar agrárium szembesül, részben vagy egészben jelen van az egész globális térben.

Konklúzió

A robotizáció, az automatizáció, az IoT és AI olyan szempontból jó dolog, hogy a feltétlenül szükségesen elvégzendő, de veszélyes vagy hosszútávon egészségkárosodást okozó feladatokat át fogja venni az embertől. Jellemzően a magasabb hozzáadott értéket teremtő munkák fognak megmaradni az agráriumban, amelyek jellemzően rövid- és hosszútávon is biztonságosabbak, sokkal nagyobb eséllyel biztosítanak stabil megélhetést (kevesebb kitétel szezonalitásnak, időjárásnak, növényeket vagy állatokat érintő betegségeknek, stb.), jellemzően magasabb bérekkel jár és nagyobb eséllyel jelent munkavállalói érdekképviseletet.

De ezt csak akkor lehet aránylag kevés fájdalommal, össztársadalmi katasztrófa bekövetkezése nélkül véghez vinni, ha nemzeti- és világkormányzati szinten felkészülünk azokra az aktív korú társaink helyzetének kezelésére, akiknek a tudása, képességei, egészsége felett az agrárium órája is eljárt.

Egyértelműen látható: az agrárium technológiai átalakulásának kezelése nem csupán termelékenységi kérdés, hanem egyszerre foglalkoztatáspolitikai, szociálpolitikai és élelmiszerbiztonsági feladat.